Amikor a kenyérkereső szerkesztőségi munkám közti néhány rövid szabadnap engedi,
odaülök a szövegszerkesztő elé vagy a kedvenc díványomra (nem kell túlozni, egy van!), s- beleképzelve magam abba, hogy író vagyok - folytatom az elkezdett regényt, avagy más, kikívánkozó gondolatokat vetek papírra, miként most is, hogy közeleg az a határidő, amit a gépiparis jubileumi évkönyv szerkesztői szabtak - gondolom - minden felkértnek.
Valamit erről a beleképzeltségről (vigyázat: nem beképzeltség, éppenhogy nem az!)… Valószínűleg ez a beleképzeltség mozgatott egész életemben: megírni magamat, s azokat, akik körülöttem feltűntek. Először - gyerekként - tulajdonképpen (akkor még nem ismert kifejezéssel) a becsvágy motoszkálhatott bennem: az írás által olyan embernek lenni, akire figyelnek, akit elismernek. Szóval, az a nyamvadt kis dicsőség hiányzott a cingár fiúcskának, aki nagy szerencsével születésekor átvészelte a Győrt ért jókora világháborús bombázásokat, a pályaudvar, a Vagongyár letarolását.
Csak azóta meghalt régi gépiparis tanárok tudhatták (ők is csak a végzésem előtt nem sokkal, amikor bejelentettem: bölcsészkarra mennék), hogy kamasz koromban dehogy is a gépiparba készültem én. Gimnáziumba, mert - Babits, Tóth Árpád példája lebegett előttem. Szülői kívánság volt a műszaki pálya, meg nem valósult apai vágyak rámvetülése, meg a mérnökké lett bátyám példájának követtetése.
Makacs fiú lévén, csak kényszerűségből s időlegesen mentem bele az apai választásba. Így, aki azt reméli, hogy a gépiparis évekről mint idilli időszakról tudok beszélni, azt eleve ki kell ábrándítanom: Jól tanultam, mert nem akartam szüleimnek külön bosszúságot, ha már feszültségnek ott volt nekik az én makacs és különös vágyakozásom a filozopteri lét iránt. Szóval "kakukkfióka" voltam én a gépipariban (1958-1962 között, hogy a tényeknek is adjunk helyet), aki ült az első emeleti osztályteremben, a Szent István (akkor Tanácsköztársaság útra) merőleges kis utca fölött, szemben az általános iskola épülete, az ablak mellett egy díszfasor lombja tavasszal már ott hajbókolt, s a nyílván pattanásos arcú kamasz kinézett a tetők fölötti kék égre, s elképzelte, mi lesz vele tíz év (messzi időnek tűnt) múlva, húsz év múlva (akkor szinte beláthatatlan távlat), versei már meg-megjelentek a lapokon, helikoni meg más irodalmi pályázatokon hozott "dicsőséget" magának (talán az iskolának is).
Érdekes módon, arra a tetők feletti kékségbe tévedt el Kovács tanár úr tekintete is (magyart tanított, s a világháborúban megjárta a Don-kanyart), míg a felelő kint állt a katedra mellett (ma is ki kell menniük a felelőknek?), Kovács tanár úr szemüvege különös lézerfényben csillogott (egy szót sem hallottunk még lézerről), aztán hangtalan percek után visszafordult, észrevette a felelőt, aki egy szót sem szólt még, s azt mondta: "Jól van barátocskám, négyes!" Sokszor belegondoltam, vajon nem a Don-kanyarban jártak-e akkor is a gondolatai, mert aki azt átvészelte, annak nyílván az egy élete száz életet érhet. Szóval, ott, az utca magasában előre lehetett nyilallni az időben, elégtelent érezve, hogy itt senki sem sejti: az itt révedező, az I. B-től a IV. B-ig termete okán "Kismarafkó" a saját jövőjében lubickol, míg a többiek belefúlnak az anyagszerkezettanba, a futtatási színek rejtelmeibe, meg Ozora tanár úr gőzmozdonyaiba, amelyeket igaz, akkoriban vontak ki a forgalomból, de nekünk azért a kettősműködésű elv nyomatéki görbéit (lehet, hogy nem így hívták a szörnyeket?) "vágnunk kellett". Szóval, lehetne veretes szavakat mondani arról, mi mindenre tanított meg a gépipari (joggal!) később nevessé lett szakembereket - engem a szabadságra. Hogy az, amiről merünk álmodozni, becserkészhető, mint űrszondával a kozmosz, netán az univerzum különös fénytelepei. Csak legyen elég képzelőerő egy iskolai pad televésett asztallapjától elrugaszkodni, majd a fák lombjának biztatásától kísérve lendületet venni, leírni néhány kört és aztán irány a ….
