Ha tudnék méltón szólni hozzád, ha beszélnék rólad,

bizonyára mint kedves nőről, s nyilván örömöktől gaz-
dag elfogultsággal, dicsérve barokk utcácskáid vonzó
mértanát, mert ismertem minden követ, kaput, s a ha-
talmas szárnyakon a szájukban nehéz karikát tartó oroszlánokat,
pedig szednem kellett a lábam gyakran,
hogy az iskolából el ne késsek, máskor a szomszéd
fiukkal versenyeztünk eszeveszetten, rossz bicikli
abroncsot hajtva, szünidőben aztán mehettem a piacra
anyával, ráadásul sikerült gyorsan elérnem, hogy az
aranyhajós házat mindig útba ejtsük, Jutkához is ar-
rafelé igyekeztem egykor lázasan, elhagyott kesztyűk
évszakában vagy boldog tavaszon, magasztalnám a villany-
fényes nyári esték izgalmát, ladikokat táncoltató
kacér vizeid, a kifogyhatatlan titku partmenti erdő-
ket, csókos sikátoraid, a szerelmesekkel cinkos, ál-
moktól szédelgő parkjaid, ódon tereid tündérderűjét
a dalolgató szökőkutakkal és méltósággal zengő ha-
rangjaid, amint feleselnek az alkonyatban, mikor te-
leszívhattam magam a kis műhelyek és trafikok szagá-
val, valami javítani valót kellett vinnem vagy ciga-
rettáért szaladtam apának, s rendszerint kerültem
inkább, csak a röphídról bámulhassam a mozdonyokat
s a kövér vasutas nénit, aki a váltókat állította
szorgalmasan, s képtelenül nagy mellei voltak, el is
felejtettem a nálam lévő papírrepülőket szétdobálni,
ilyesmiket mesélnék, s nem tudnék kifogyni a szóbó