Egy jókedvű átutazó fogalmazhatta,

Vagy egy szorongó kamasz a környékről,
Éjszakákon át fontolgatva tervét,
Fehér krétát, s bátorságot gyűjtve;
Néhány napra bizony összekuszálta
Az iskolák, irodák, gyárak rendjét,
Míg a lányok pontosan ki tudták számítani,
Hány perccel korábban kell felkelniük,
Hogy megtehessék óriási kerülőjüket;
Mert lakjanak bárhol a városban,
A röphíd felé veszik útjukat, ott
Nyüzsögnek reggel, délben, este,
Hogy mohón, vagy simogatva minden betőt,
Újra olvashassák a vaslemezre írt
Üzenetet: "lányok, imádlak benneteket";
A múzeum fotósa, hosszú bajúsza mellett
Lógó masináival, hiába vonul ki újfent,
Felvételt - a város történetének legszebb
Feliratáról - még éjszaka sem készíthet,
Hisz nem csupán a lányok zarándokolnak
Arra, mosolygós asszonyok, nénikék is:
Szelíd büszkeséggel részüket akarják;
Változást már az eső sem okozhat,
Bár általa halványodnak, tűnnek el a betűk,
De utóbb bizonytalan választ sem adva
A miértre, marad az útvonal, a hídon mennek
Majd naponta a lányunokák, dédunokák.