Mit nevezhetünk sikernek a matematika tanulásában, tanításában?

Embere válogatja.

A matematikai tehetséggel megáldott ember sikere az, ha komoly versenyeken jó helyezést ér el, felnőve például matematikus, fizikus, informatikus, kutató-mérnök, netán matematikatanár lesz, egész életében hivatásból alkalmazza a matematikát.

Azoké, akiknek ebben a szerencsében nincs részük, lehet, hogy az a siker, ha egy nem túl nehéz feladattípus megoldásában olyan jártasságra tesznek szert, hogy majd gyermekeiknek is el tudják magyarázni azt. Találkoztam olyan, lassan nyugdíjas korú mesteremberrel például, aki büszkén mesélte, minden évben megnézi, milyen nehezek a matematika érettségi feladatok, megoldja őket, kíváncsi rá, le tudna-e még érettségizni. Sajnálom, hogy nem a mi iskolánkba járt...

Mert mi a tanár sikere, ha matematikát tanít?

Az, ha mindkét fajta diákját eljuttatja a nekik megfelelő magas szintre. Ennél már csak az lehet jobb, ha a matematikát és az attól látszólag független gondolatmenetek tisztaságát megbecsülő és megkövetelő, önálló gondolkodású emberekké válnak tanítványai, akik sokra tartják a kitartó, szorgalmas, pontos munkát az élet minden területén.

Hogyan érhető el vagy legalább hogyan közelíthető meg ez a siker?

A tanár szakmaszeretete a legfontosabb. Az állandó önképzés és problémamegoldás ennek velejárója. A tanári szakmai továbbképzés nem nyűg, de létfontosságú része a pályának. A szakkörvezetés a tanár jutalomjátéka, itt kedvére átadhatja ismereteit az átlagosnál fogékonyabb, tehetségesebb tanulóknak. Ennek a tevékenységnek megkoronázásai a versenyek. Legyen fontos, hogy egy verseny feladatainak megoldását a tanárok legkésőbb másnapra maguk is kidolgozzák, ezt követően megbeszéljék tanítványaikkal, lehetőleg azokat is bevonva ebbe, akik nem voltak részesei a vetélkedésnek. Sokan kaptak már kedvet így a matematikai foglalatosságokhoz, mert ilyen alkalommal rádöbbentek, gondolataik semmivel sem voltak alábbvalóak versenyző társaikénál. Fontos ezután, hogy felébredt érdeklődésüket táplálni tudjuk.

És a lemaradók, akik úgy tudják magukról, hogy nem értenek, és szerintük soha nem is fognak érteni a matematikához? Fontos, hogy az ő idegenkedésüket, szorongásukat, félelmeiket türelmes szigorral, következetességgel feloldjuk. Tudniuk kell jó szándékunkat. Nem szabad elfelejtenünk, hogy mi is szoktunk tévedni, ez a tanulókkal is sűrűn előfordulhat. (A tévedés joga természetesen nem tévesztendő össze a tanulatlansággal, ami megengedhetetlen). Meg kell követelnünk a folyamatos munkavégzést, emellett el kell érnünk, hogy ez ne legyen csak fárasztó, unalmas. A feladatoknak változatosoknak, az újdonság erejével hatóknak kell lenniük. Nincs olyan feladatsor, amely egyaránt megfelel két különböző tanulócsoport fejlesztésének, sokat kell tehát dolgoznia a tanárnak is. Az először apró, majd egyre nagyobb sikerek örömének megízlelése előbb-utóbb önkéntessé teszi a sokszor időrablónak tűnő gyakoroltatást, gyakorlást. Ez az öröm hosszú életű lesz. Legalább annyira, mint a kudarc.

Mindenki találkozott már sikertelenség keltette emlékezésekkel, melyekben a "híres ember" mesélőről kiderül, mily gyakran bukott meg matematikából. Ki gondolhatja komolyan, hogy logikus gondolkodás híján jelentős szellemi alkotások születhetnek? Enélkül milyen alapon beszélhetnének tudósok és műértők ezek szerkesztettségéről, gondolatiságáról? Ki és miért olvasná, hallgatná, szemlélné az évszázadok óta csodált műveket? Ilyenkor mindig azt remélem, nem komolyabb a baj, csak az, hogy a beszélő diákkori kudarcából - melynek lehet, hogy nem is csak ő egyedül volt okozója - így kíván erényt kovácsolni. Nem bánnám, ha diákjaink közül nem kerülne ki ilyen emlékező.

Szeretnénk, ha minél több diákunkban megtalálnánk a közös akaratot: az a cél, hogy a feladatot, bármilyen nehéz legyen is, ha már találkoztunk vele, meg kell oldani! Ez esetleg napokig is eltarthat. Ha sikerült, megbeszélhetjük, miért volt nehéz és szép a probléma, kigondolhatjuk, miképpen lehetne elegánsabb, rövidebb, áttekinthetőbb megoldását is találni, azt a bizonyos "kétsoros"-t. Igazán jó érzés, ha ezt valamelyik diákunk adja meg! A tanár célja pedig az, hogy mindezeket az iskolából kilépve az egykori diák máskor is így cselekedje, akkor is, ha nem matematikai feladatgyűjteményben, hanem mindennapjai által "tálalva" találkozik a megoldandó feladattal.

Úgy gondoljuk, diákjaink jelentős része évek óta partnerünk volt az igényes ismeretszerzésben. Akik mégsem, azok biztosan másképp gondolnak már az elszalasztott, ellógott, végiglustálkodott régi matek órákra, biztosan "hiányzik már valami az életükből". Késő bánat eb gondolat! Ha gyermekeiket küldik el hozzánk, ígérjük, velük még szigorúbbak, még következetesebbek, igényesebbek leszünk, de megértők és segítőkészek is.

Merem remélni, hogy az itt elmondottakban sok mostani vagy volt tanítványunk ráismer volt matematikatanára módszerére, munkastílusára, egyéniségére. Ha mégsem, mikor erre járnak, ne mulasszák el, hogy felkeressenek minket, mondják el, milyen kellemes vagy kellemetlen emlékek fűzik őket a matematikához, a matematika zord tanárához!

Hadd soroljuk fel azokat a volt és jelenlegi tanítványainkat, akik versenyeredményeikkel, pályafutásukkal az utóbbi öt tanévben megbecsülést szereztek maguknak, családjuknak, iskolánknak és a matematikának:

Az 1995/96. tanévben

Az 1996/97. tanévben

Az 1997/98. tanévben

Az 1998/99. tanévben

Ebben a tanévben iskolánkban végezte gyakorló tanítását Nagy Viktória matematika - fizika szakos középiskolai tanár és Varga Tamás matematika - testnevelés - számítástechnika szakos tanár kollégánk volt tanáraik, Honti Dénesné, Burnóczkiné Kovács Erika és dr. Neiger Róbertné irányításával.

Az 1999/2000. tanévben

Örömmel vettük számba eredményeiket és reméljük, a következő évek is hasonló sikereket hoznak tanulóinknak és iskolánknak.

Az iskola matematikatanárai nevében a munkaközösség-vezető